Igen, Ő az esztergomi Bazilika orgonistája, karnagya. Régen találkoztunk, ritkán látom.

1986-ban ismertem meg, sok-sok véletlen játékaként.
Ha a Tatán lestoppolt holland család nem Esztergomba visz; ha Katával - csellózó iskolatársammal - nem találkozom, ahogy éppen a Bazilika felé cipeli hangszerét; ha a koncertet nem az orgona mellől hallgatom; ha utána nincs egy énekkaros ismerősöm esküvője, akit - akkor már velem együtt - dallal köszöntött az alkalmi kórus, ha Baróti Úr nem szól, hogy szeretne az énekkarában látni és ha nem maradunk ott páran, hogy egyikünk orgonáljon a már majdnem bezárt Főszékesegyházban... Akkor nem ülhettem volna oda az orgonához és nem lehettem volna olyan pofátlan, hogy megkérdezzem a meglepődött orgonaművészt: az éneklésemért cserébe tanulhatok-e orgonálni?
Nem küldött el, csak egy gyors felvételi várt rám: blattoljak le pár Bach négyszólamút, válaszoljak pár elméleti kérdésre, majd kezembe nyomott egy kottát: jövő hét végére tanuljam meg.
Gyorsan felfogtam, milyen szerencse ért: majdnem egy éven át minden percemet az orgonának szenteltem. Végül úgy hozta a sors, hogy nem lett belőlem orgonista, de Baróti István barátságára és hogy tanítványa lehettem, mindig büszke leszek.

A mellette töltött idő alatt (ami azért több év volt, hiszen 1992-ig énekeltem a Bazilika énekkarában) sok mindent megtanultam:

Mindenek elött a zene szeretetét. Az esti mise után "bentmaradtunk" és játszott (nekem vagy magának? Talán az égieknek...) César Franckot, Vidort - a Toccata tétel az orgonaszinfóniából!!! - és Bachot. Akkor még az északi bástyánál volt a lakása: éjszakába zengettük Lisztet, vagy zongorázott valami ritkán hallható álmot. Emlékszem, többször kérdeztem: saját műved nincs? A válasz ott van minden orgonista polcán: ahol valami nagyon hiányzik... Az indoklás lényegére emlékszem: csak valódi új értéket szabad hozzáadni a nagy egészhez. Játékával ezt sokszor megteszi a mai napig. 

Aki végignézte életének küzdelmét az orgonákért, az tudja: ebben a misszióban teljesedett ki élete: a Bazilika-orgona harsonáinak felszerelése, újabb és újabb manuálok bekapcsolása (86-ban még csak 2 szólt az 5-ből) olyan örömmel töltötte el, mint a gyermekét cseperedni látó szülőt. Sok év után olyan jó hallani, hogy a Művészetek Palotájának csodálatos orgonáját is ő tervezhette és építtethette. 
Most értettem meg milyen boldogság a feltételek megteremtése: nem egy koncert, de több helyszínen, sok művész, több évtizeden keresztül adhat örömet az elkészült instrumentumokon.
Szálljon vissza sok tízezer hallgató boldogsága a hangszerek megálmodójára!

2006-ban újra arra jártam...