A gimiben külön kategóriába tartoztak a "Bánhidysek".

Bánhidy Tanár Úrról - az erősen raccsoló, szemüveges, kopaszodó rajztanárról - senki nem értette az első pillanatban: mit tud, amiért az iskola legelvetemültebb diákjai bárhova követik Őt az országban. A gyermekeivel is magázódó, hétvégére tanyájára vonuló, "megközelíthetetlen" embert nagyon sokan úgy tekintették, mint az igazi pedagógust, akinek szavai, tettei folyamatosan egyet üzentek: "Példa vagyok, értsetek belőle!"  

A Bánhidy-tábor igazi legenda ma már. Voltak változatai: a korábban Orbán Tanár Úrral megszervezett "Orbánhidy" és a Sipos Imrével létrehozott "Bánsipi". De e két (egyébként külön fejezetet érdemlő "jóember"-) tanár is csak a varázslat része volt. Ahogyan mi is.

Képzeljünk el egy cetlit az iskola ajtaján, ahová nyáron fel van írva egy falu neve (mindig más: nekem Nagybörzsöny 2-szer, Szabolcs - a falu, Bakonybél, Kemence és Velem jutott - igen én is visszajártam, még házasság alatt is), egy kis kézzel rajzolt térkép, hogy a faluból milyen irányba kell bemenni az erdőbe, egy dátum és talán más nem is. (Ne feledjük 80-as évek: nincs telefon, net, esetleg nyáron valakivel összefutsz valahol, ennyi)
De azon a napon vonattal, busszal, motorral-autóval (persze főleg a visszajáró öregdiákok), teherautóval (B.Zs. nem volt gimis, de kedvese igen) stoppal, (kétszer cseréltünk palackosgázt egy gázüzemű Ladában Tokajig, olyan büdös volt, azt hittem felfelé is lesz egy utam), bringával (Bakonybélig 154 km volt, visszafelé már hoztak, más esély nem volt) és még ki tudja, hogyan elindult 100-300 félig gyerek-félig felnőtt, hogy részt vegyen egy "jó buliban".
A tábor semmiben nem hasonlított a mindenki által ismert úttörő és KISZ táborokhoz. Igazi szabadság-élmény a magánéletben (söröztünk, nőztünk kedvünkre) és a "közéletben".
Aki akart, főzött (G. a szintén barátnő által odakeveredett szakács még tejbegrízt is csinált bográcsban), aki akart kirándult (40-50 km-es sétáink végén osztálytársaimmal - köztük E.G.-vel is - rendszeresen otthagytuk őket, keresve egy rövidebb utat a falusi kocsmáig), az énekkarosok "nagyon készültek" az utolsó napi koncertre, és persze mindenki az elemlámpák bűvöletében élt, hiszen minden éjszaka számháború volt! 
Ötven-száz fős csapatok az éjszakai Bakonyban vagy Börzsönyben! Nagyon komoly stratégiákkal, nagy taktikai harcokkal. Támadtunk autóval erdei ösvényen, motorral patakban, és mit nem adtunk volna egy hajtányért a kisvasút sínei között lapulva. A helyi erdész és köjálos a feljelentésgyanus ellenőrzés után visszajött éjszakára és büszkén mutogatta eltört szemüvegét, mint háborús sérülést. Sose felejtem, ahogy a hold fényénél U. - ma híres belgyógyász - B. hátsójából egy csipkebokorra való tüskét távolít el. Na és persze a frissen megszeretett barátnővel elvonuló "oldalvédek", akik csak reggel kerültek elő, de hát ez is egy taktika része, lássuk be...
A tűznél végigbeszélgetett éjszakák (és megolvadt tornacipők), a szabolcsi földvár gerincéről megszámolt hullócsillagok, a valahonnan mindig volt kukoricák és dinnyék, olajoshalak és májkrémkonzervek, az angyalkodás (mindenki valakinek az angyala volt: a legvadabb harcos az ellenfelének a sátrába becsempészett egy karéj zsíroskenyeret, rajta Piros Arannyal: "Nesze") . Hú, de jönnek az élmények, külön könyvet lehetne írni...
És minden mögött ott állt csendes mosollyal: az Öreg, a Bánhidy, aki nem szólt semmiért, mindent hagyott és valahogy mégis mindig megoldódott minden gond: pedig, volt, hogy 300 ember lakott a négy napja szakadó esőben a mindent nélkülöző sátortáborban.   
És jött az utolsó nap, amikor előszedtük a fehér vászoningeket, jé a lányok hoztak szoknyát is a hátizsákban, elsétáltunk a közeli falu templomához, az énekarosok énekeltek, a zongoristák orgonáltak, a színész-tanoncok elmondtak egy-két sosehallott verset, aztán Bánhidy Tanár úr beszélni kezdett: és ezek a mondatok - melyek a templomokról, a magyarokról, értékekről, a szépről, a jóról és már nem is tudom miről szóltak: eggyé tették a csapatot. "Bánhidyssá".
A nagybörzsönyi templom mellett lakó idős apácák egy kis ablakon át hallgatták a koncertet és a "beszédet", ahogy naponta az igehirdetést is. Mikor kijöttünk, egy idős apáca két doboz édességet hozott: a csapat szorongatta a kis bonbonokat, világos volt: egy másik világ köszönte meg, hogy nem feledkeztünk meg róluk.

Nekem külön mázlim volt, hogy Sipos-osztályba jártam: így a két tanár barátsága lehetővé tette, hogy Bánhidy Tanár Urat, mint idegenvezetőt is hallhassam. Osztályunk - mindenki meglepetésére - 1985-ben Felvidékre ment négy napos kirándulásra, majd az 1986-os közös programot előrehoztuk nyárra: 10 nap Erdélyben. Tömény információáradat a mindent megmutatni akaró pedagógustól: megnéztük, amit Erdélyről tudni illik.
Közben mindenfélét osztogattunk - a buszunk hátsó üléseit cukorral, liszttel, mosóporral és hasonlókkal hordtuk tele még induláskor. A sok élmény közül most csak egyet:
A Gyilkos tóhoz menet felvettünk négy fiatalt: egy pécsi és egy kolozsvári párt. A buszon poénkodni kezdtünk: mi lenne, ha megnyitnák a határokat, biztos mindenki átmenne Magyarországra. A kolozsvári lány - zeneakadémista - beleszólt: "én maradnék". A dermedt csöndbe a legelső ülésből jött a "rekontra": "Én meg visszajönnék" -szólalt meg csendesen. Aztán aznap kevesebbet mesélt...

Eltelt húsz év. Találkoztam a minap egy ügyvéddel, első mondata: emlékszel rám a Bánhidyből? E.G. a múlt hónapban a hegyi marathon világbajnokságon indult, B. Zs. raftingtúrákat szervez, G.-t egy quiz-műsorban látom, Vágó István is rácsodálkozik a világjáró hajószakács műveltségére. A színházi műsorban és az Opera színpadán a templomban hallott hangok köszönnek vissza, az esztergomi kirakatokban a legfrissebb tablókon a tanárok közül sokaknak szemében látom a fényt, amit még egy együtt-táplált tábortűz lángja gyújtott. Esztergomi galéria-kávéházak falán ismerős motívumok, meg se kell néznem az aláírást. (Jaj, de miért nem lehet már közte Tamásé és Krisztáé???).

Hallottam, elment a Ferencesekhez tanítani, rendben van - gondoltam.
Azt is mondták, a politika is érdekli. Szeretném, hogy csak ilyen emberek foglalkoznának vele. Vagy ki tudja...

A minap láttam az iwiwen, hogy az akkor pár éves fia - Vajk - mára tanár lett. Az első fotó az ifjú tanár oldalán egy osztálykép: hej, de jó helyre iratták be szüleik azokat a fiúkat hat éve.    

Ja és még valami: 1990 májusában egy napon volt az esküvőnk B.Zs.-vel, mindketten azt a lányt vettük feleségül, aki '85-ben, Bakonybélen mellettünk ült a tűz mellett. Még mondja valaki, hogy nincs hatással az életre egy jó tanár...