Picksi

Pár napja kezembe akadt a kamra hátsó polcán egy lekvárosüveg.
"Ez honnan van?" - kérdeztem páromat.
"Tavaly kaptuk O. Zs.-éktól, amikor lent voltunk a Balatonon."
Megkóstoltuk, - fenséges ízű - egyből az jutott eszembe, erről az ízről írnom kell.
Reggel friss kalácsot vettem - legyen tökéletes az ízharmónia, éjjel még kimentem inni egy pohár tejet, mellé is kellett kennem egy szelet kalácsot a csoda-jamből. Az éjszakai majszolás közben azon gondolkodtam: meg tudok-e fogalmazni egy ízt? A jelzők keresgélése közben egyre többször vettem észre, hogy inkább a készítőknél látott boldogság jelzőit válogatom. És már világossá vált, ennek a leírásnak ebben a "könyvben", a Jóemberekben lesz helye, hiszen a lekvárnál fontosabb "Leó", a zongorista, aki néha felbukkant az életemben - belecsöppent az életembe egy cseppnyi csodát - aztán eltűnik.

Az általános iskolát - zenei tagozat! - végigkisérte a "zongorázni kell" érzés. Persze sokszor szívesen játszottam, de az utolsó évek inkább kényszernek tűntek. A záróvizsgám után hónapokig nem nyitottam fel a zongora tetejét, meg voltam győződve róla: befejeztem a zenélést. 
A gimnáziumban nagyon gyorsan belecsöppentem az "énekkaros létbe". Kórusunk a megye legjobb iskolai énekkara volt, kétszáz fővel - nem mellékesen ebből százötven lány. A hajnali énekkari próbák hamar összehoztak az idősebbekkel is, a fellépések igazi csapatépítések voltak. A szólamomban volt egy Lennon-szemüveges srác, akinek furcsa humora, távolságtartása, zenei kérdésekben pár szavas kioktatása (engem?!) az első pillanattól "három lépésre" tartott magától. Aztán egyszer leült a zongorához. Akkor hallottam először testközelből, élőben "igazi" jazzt. Attól kezdve nagyon zavaró lehettem neki: egy elsős rajongása - késöbb megtapasztaltam - nagyon nyűgös tud lenni.
Leó - ahogy akkor mindenki hívta - igazi sztár volt az énekkarosok között. A Tatán - március 15-én - rendezett énekkaros találkozók csúcspontja az volt, amikor az utolsónak fellépő kórusunk a színpadon maradt, spirituálék és más énekkartól elképzelhetetlen modern művek után ő leült a zongorához és játékára együtt elénekeltük a Nemzeti dalt, ahogy Tolcsvayék az Illés-koncerten. Borzongató és lélekformáló volt.
Utána otthon újra leültem a zongorához: hogy is volt az a boogie-alap? Milyen akkordok vannak a bluesban, mi az a blues-skála? Aztán a következő évben beiratkoztam jazz-zongorára, igaz ott valami elromlott, nem sokáig jártam. De jártam a Tanitóképző aulájába, ahol koncertezett a zenekara, V. testvérekkel (ma egyik énektanár, másik ügyvéd), J. K.-val (ma iskolaigazgató, nemrég jött a hír, újra zenekara van) és Leóval, akit szép csendben istenítettem.
És a következő nyáron zenekart alapítottam...

Aztán eltűnt (1985), felvették az orvosira.
És a következő évben én zongoráztam a "Talpra magyart"...

2003 októbere: öreg barátom átadta a csodálatos keszthelyi apartmanba szóló üdülő-jogát, menjek le, pihenjem ki párommal az előző év őrületét.
A szobánk fala a szomszédos ház falával közös, így természetesen meghallom, ahogy valaki zongorázik. Jazzt. Tíz perc után megjelenik emlékezetemben egy szemüveges arc, egy ismerős zenei fordulat, felugrom: ez a Leó! Párom furcsán néz, otthagyom, átrohanok: nézem a névtáblát: Dr. O. Zs... Ő az. Nem zavarhatom - talán az se tudja ki vagyok - állok a nyitott ablak alatt, hallgatom a muzsikát. Aztán csönd, én visszamegyek és elmondom a csodás véletlent. Akkor menj át és köszönj neki, a "véletleneknek mindig van oka". Becsöngetek, két perc után "helyre tesz", meghív egy teára, elmondja, több véletlen egybeesése, hogy éppen otthon volt. Egymásra mosolygunk kedvesemmel...
Megbeszéljük, ha Esztergomba jön, eljön az új zenekarom próbájára és elköszönünk.
Pár hónappal később megcsináljuk a "Leó és az amatőrök" lemezt, ami látogatásának gyors gyümölcse (mindenkinek ezt mutogatom évekig, mint zenekarom egyik legizgalmasabb felvételét), újra hallom zongorázni a 75 éves iskola ünneplésén, aztán valahogy megint mindenki ment a maga útjára. Talán csak kicsit több jazzt kezdtem hallgatni és belecsempészni a játékomba. Ha nem lett volna elég a jelekből, 2006-ban újra lent jártunk az apartmanban, bár nem üzentem, hogy jövünk, a leparkolás pillanatában megállt a kocsink mellett (a kapuja elött) a bringájával.
- Holnap gyertek át - köszön ránk. 
- Gyerekkel vagyunk, egy éves múlt - mondjuk. 
- A miénk is - válaszol.
A két gyerek együtt játszik egész héten, a felesége igazi csupaszív kedvesség, búcsúzáskor megajándékoz több mindennel, köztük a saját készítésű eper-lekvárral.
Mástól hallottam: kiváló orvos. Magam hallottam: kiváló jazz-zenész. Láttam: kiváló apa.
Jóember...és még lekvárt is világbajnok módon főz.

2007-től - úgy hozta a "véletlen" - jazz-clubot szervezek...