Picksi

Magyarázni verset nem érdemes... talán csak azért kell, hogy ne vegye magára az a sok nagyon-nagyon kedves ember, aki segíti a dolgaimat. Nem róluk szól. Valaki másról...

Bent jártam a "királyi tévében", Winkler Nórával beszélgethettem a "Kultúrház"-ban a Muzsikus kávéházról és az új lemezről, amit most adtam ki.
Amiről beszélgettünk, arra büszke vagyok, ahogy beszélgettünk, arra nem. A rutintalanságom miatti hibák bosszantóak voltak, félve vártam a reakciókat.
Napokig senki, csak akinek én meséltem...

Aztán megjött az első reakció. Egy asztalfoglalás-email:

"Szia Robi!
Légyszi írjál fel a decemberi Empty Pubs-ra! 2 fő biztos, de ha változik, akkor jelzem. 
Téged láthattalak csütörtökön késő délután a tv-ben (nem a képernyőn, hanem a székházban)? :-)
üdv.
Gabi"

Pár napja kezembe akadt a kamra hátsó polcán egy lekvárosüveg.
"Ez honnan van?" - kérdeztem páromat.
"Tavaly kaptuk O. Zs.-éktól, amikor lent voltunk a Balatonon."
Megkóstoltuk, - fenséges ízű - egyből az jutott eszembe, erről az ízről írnom kell.
Reggel friss kalácsot vettem - legyen tökéletes az ízharmónia, éjjel még kimentem inni egy pohár tejet, mellé is kellett kennem egy szelet kalácsot a csoda-jamből. Az éjszakai majszolás közben azon gondolkodtam: meg tudok-e fogalmazni egy ízt? A jelzők keresgélése közben egyre többször vettem észre, hogy inkább a készítőknél látott boldogság jelzőit válogatom. És már világossá vált, ennek a leírásnak ebben a "könyvben", a Jóemberekben lesz helye, hiszen a lekvárnál fontosabb "Leó", a zongorista, aki néha felbukkant az életemben - belecsöppent az életembe egy cseppnyi csodát - aztán eltűnik.

Az általános iskolát - zenei tagozat! - végigkisérte a "zongorázni kell" érzés. Persze sokszor szívesen játszottam, de az utolsó évek inkább kényszernek tűntek. A záróvizsgám után hónapokig nem nyitottam fel a zongora tetejét, meg voltam győződve róla: befejeztem a zenélést. 
A gimnáziumban nagyon gyorsan belecsöppentem az "énekkaros létbe". Kórusunk a megye legjobb iskolai énekkara volt, kétszáz fővel - nem mellékesen ebből százötven lány. A hajnali énekkari próbák hamar összehoztak az idősebbekkel is, a fellépések igazi csapatépítések voltak. A szólamomban volt egy Lennon-szemüveges srác, akinek furcsa humora, távolságtartása, zenei kérdésekben pár szavas kioktatása (engem?!) az első pillanattól "három lépésre" tartott magától. Aztán egyszer leült a zongorához. Akkor hallottam először testközelből, élőben "igazi" jazzt. Attól kezdve nagyon zavaró lehettem neki: egy elsős rajongása - késöbb megtapasztaltam - nagyon nyűgös tud lenni.
Leó - ahogy akkor mindenki hívta - igazi sztár volt az énekkarosok között. A Tatán - március 15-én - rendezett énekkaros találkozók csúcspontja az volt, amikor az utolsónak fellépő kórusunk a színpadon maradt, spirituálék és más énekkartól elképzelhetetlen modern művek után ő leült a zongorához és játékára együtt elénekeltük a Nemzeti dalt, ahogy Tolcsvayék az Illés-koncerten. Borzongató és lélekformáló volt.
Utána otthon újra leültem a zongorához: hogy is volt az a boogie-alap? Milyen akkordok vannak a bluesban, mi az a blues-skála? Aztán a következő évben beiratkoztam jazz-zongorára, igaz ott valami elromlott, nem sokáig jártam. De jártam a Tanitóképző aulájába, ahol koncertezett a zenekara, V. testvérekkel (ma egyik énektanár, másik ügyvéd), J. K.-val (ma iskolaigazgató, nemrég jött a hír, újra zenekara van) és Leóval, akit szép csendben istenítettem.
És a következő nyáron zenekart alapítottam...

Aztán eltűnt (1985), felvették az orvosira.
És a következő évben én zongoráztam a "Talpra magyart"...

2003 októbere: öreg barátom átadta a csodálatos keszthelyi apartmanba szóló üdülő-jogát, menjek le, pihenjem ki párommal az előző év őrületét.
A szobánk fala a szomszédos ház falával közös, így természetesen meghallom, ahogy valaki zongorázik. Jazzt. Tíz perc után megjelenik emlékezetemben egy szemüveges arc, egy ismerős zenei fordulat, felugrom: ez a Leó! Párom furcsán néz, otthagyom, átrohanok: nézem a névtáblát: Dr. O. Zs... Ő az. Nem zavarhatom - talán az se tudja ki vagyok - állok a nyitott ablak alatt, hallgatom a muzsikát. Aztán csönd, én visszamegyek és elmondom a csodás véletlent. Akkor menj át és köszönj neki, a "véletleneknek mindig van oka". Becsöngetek, két perc után "helyre tesz", meghív egy teára, elmondja, több véletlen egybeesése, hogy éppen otthon volt. Egymásra mosolygunk kedvesemmel...
Megbeszéljük, ha Esztergomba jön, eljön az új zenekarom próbájára és elköszönünk.
Pár hónappal később megcsináljuk a "Leó és az amatőrök" lemezt, ami látogatásának gyors gyümölcse (mindenkinek ezt mutogatom évekig, mint zenekarom egyik legizgalmasabb felvételét), újra hallom zongorázni a 75 éves iskola ünneplésén, aztán valahogy megint mindenki ment a maga útjára. Talán csak kicsit több jazzt kezdtem hallgatni és belecsempészni a játékomba. Ha nem lett volna elég a jelekből, 2006-ban újra lent jártunk az apartmanban, bár nem üzentem, hogy jövünk, a leparkolás pillanatában megállt a kocsink mellett (a kapuja elött) a bringájával.
- Holnap gyertek át - köszön ránk. 
- Gyerekkel vagyunk, egy éves múlt - mondjuk. 
- A miénk is - válaszol.
A két gyerek együtt játszik egész héten, a felesége igazi csupaszív kedvesség, búcsúzáskor megajándékoz több mindennel, köztük a saját készítésű eper-lekvárral.
Mástól hallottam: kiváló orvos. Magam hallottam: kiváló jazz-zenész. Láttam: kiváló apa.
Jóember...és még lekvárt is világbajnok módon főz.

2007-től - úgy hozta a "véletlen" - jazz-clubot szervezek...   

Tegnap kedves invitálást kaptam:

"Kedves Robi!

A napokban Pro Urbe (Budapestért) Díjat kaptam/kaptunk,melynek átadására november 17-én, szombaton kerül sor. Valamikor délben adják oda, ezért az estét szabaddá tettem - ami azt jelenti, hogy 19 órától szeretettel látok minden kedves barátot, ismerőst, Műhelybejárót, mindenkit, aki együtt volt, együtt van, s talán együtt lesz velem eztán is
itt, ezen a "szent" helyen.
Meggyőződésem, hogy ezt a díjat együtt kaptuk MI, NYITOTTMŰHELYESEK! Csak kellett valaki, akinek konkrétan a kezébe nyomhatják. Valószínűleg képtelen dolog mindenkit
elérni, egyáltalán számba venni, ezért szólj, kérlek, Te is mindazoknak, akikről azt gondolod, hogy itt a helyük....
A lényeg tehát: várlak szeretettel!

Baráti üdvözlettel: FintaLaci"

Aki nem tudná: a Nyitott Műhely Budapest egyik legérdekesebb helye: itt a kultúra és értelem minden fajtája lehetőséget kap: láttam már gyönyörű kiállítást, belefüleltem gyerekek képzőművészeti oktatásába, hallgattam "nagyon kemény" kortárs zenét, könnyed jazzt, irodalmi estet... Nagyon jó helyre ment a díj, ezúton is gratulálok!

Ami kicsit meglepett, az a levél. Márhogy én kaptam, saját email-címre, névre címezve.

Ismerjük egymást, de eszembe se jutott, hogy belekerülnék a név szerint ünnepre hívottak névsorába. Amikor elkezdtem a saját "Muzsikus" történetemet, jártam lent párszor, segítséget kérve. Önzetlenül átadott ötletei az akkor még szinte ismeretlen kérdezőnek, őszinte tanácsai nagyon sok kezdeti nehézségen átsegítettek. Egy-egy jó program ürügynek is jó volt, hogy újra és újra beköszönjek, lássam a szemét, szomorú-e még. Bár ő azt mondta, csak kicsit fáradt vagyok, sokszor láttam rajta, valami hiányzik. Nem ismerem közelről, de év eleji pár mondatából arra következtetek, nem értette meg a város (vagy néhány hivatala), milyen értéket teremt, őriz.

Az üzenet pénteken délben jött, szerencsére csak este olvastam el. Gyorsan autóba ugrottam, gondoltam a nagy tömeget elkerülve már péntek este csendesen gratulálok.
Meg se néztem, van-e program, így ledöbbentem, amikor hatalmas tömeg várt a Műhelyben. Az első asztalnál Berkes Balázs és Deseő Csaba köszönt rám, (aha, itt jazz van!) a másodiktól László Attila és Lattman Béla indult el felém. Sikerült tőlük megkérdeznem, "mi van itt?", kiderült ők játszanak, csak szünet van, furcsán néztek rám, ha nem ezért jöttem, akkor miért? A kiváló gitáros még megkérdezte: "azért maradsz a második részre?", most én néztem rá: komolyan gondolja, hogy elmegyek, ha már sikerült "betévednem"?

A koncert - melyen László Attila és Lattman Béla mellett Oláh Kálmán és Borlai Gergő játszott (no meg Emílio, aki besétált és egyből kabátban felsétált a színpadra egy ének-impróra) - nagyon kellemes zenéket adott, a végén elhangzó balladák igazán finomak voltak.
A csodák köztünk élnek: Deseő Csaba és Berkes Balázs (remélem mindenki tudja, hogy a magyar jazz élő történelmeiről írok) nagy örömömre odaültettek asztalukhoz, így ismét sok okos gondolatot hallhattam "jazzfilozófiából". A koncert után a zenészek asztalánál kötöttem ki, így a következő generáció sztoriából is "begyűjtöttem" párat.

Utolsónak maradtam, így végül belenézhettem Laci szemébe: mosolygott. De jó!

Ja és megdölt a pár napja leírt gondolatom: mégis tudok a jelenből is találni "Jóembereket". Nem ragozom tovább: hallgassátok meg a myspace-en László Attila zenéjét  ( http://www.myspace.com/attilalaszlo ), menjetek rá a Nyitott Műhely honlapjára ( http://www.nyitottmuhely.hu/ ) vagy csak nézzétek meg Deseő Csaba arcát ezen a képen (Fodor "Pege" Aladár remek fotóján):
Még a képről pár szó:
Azt hiszem, ezért is szeretek jazz-koncerteket szervezni. Ilyen őszinte örömet más produkciója kinek ad még?
De szeretném, ha egyszer eljönne az az idő, hogy mindenki tudja, kik vannak még a képen. Érdekesség: Gyárfás István és Szalóky Béla éppen Calcuttában hírdetik a magyar jazz minőségét, teltházas jazzfesztiválon. 
Finta Laci és a zenészek: ennyi "jóember" erre az írásra elég. Jóéjszakát.  

Az alaphelyzet: Pátyon átadták a "Levendula" Emeltszintű Idősek Otthonát, melyben európai módon biztosítják a nyugdíjaskorú emberek elhelyezését. A tulajdonosokat már régebbről ismertem, az Adler Kávéházban szervezett "Muzsikus-koncertek" törzsvendégei, talán ennek köszönhető, hogy felkértek: segítsek emlékezetes élményt adni a megnyitóra érkező vendégeknek. 

Amiről írni szeretnék, az a "zene hatalma".

A program szerint az épület-együttes megismerésének végén egy finom vacsorára várták a vendégeket, akik nem tudták, még ki és mi fogadja őket az étterem-részben. Furcsa értetlenséggel hallgattak, amikor bemutatkozásomkor valami "Muzsikus Világról" beszéltem. A belépéskor felcsendülő finom zene (Horváth Gyula hegedűvirtuóz barátom zenekarával ekkor még finom visszafogottsággal "háttérzenélt") úgy láttam tetszett nekik, de úgy gondolták, hogy a "vacsora része" a hegedűmuzsika.
Hallottam is pár embertől, hogy a polgármester úr ünnepi beszéde és a kereskedelmi igazgató mondatai után megeszik a feltálalt vacsorát és sietnek haza, "sok dolguk van ma még".
A vacsora közepén már el is indult pár ember a kabátjáért, "én megmondtam, hogy mindenki siet haza" -nézéssel "sajnáltak" a terveinket ismerők. Azért belevágtam:

"Hölgyeim és Uraim!
A Muzsikus Világ - melynek egy szeletét elhoztuk Önöknek - egy olyan koncert-sorozat, ahol a minőségi élőzene megörzése a célunk..."
Láttam, valamiféle önreklámnak tartják, amiről beszélek, a sokszínűséget reprezentáló, klasszikus zenét, jazzt, filmzenét és világzenét is játszó Horváth Gyula produkciójára nem nagyon kiváncsiak. (Nem megyünk még haza? - olvastam ki a szemekből).
Aztán Gyula játszani kezdett. Talán százan lehettek és talán tizen kezdtek figyelni az első darabnál. Aztán huszan, harmincan, a második műnél elcsöndesedett a terem, a harmadik - könnyedebb - szám már vastaps....
A kétrészes, több mint kétórás koncert második felét az emberek végigtapsolták, a zseniális hegedűs februári koncertje - láttam a szemekben - teltházas lesz.
Utána nagyon sok ember kérdezett, a koncertsorozatot - amely a Levendulaház Kúria-épületében lesz - nagy örömmel várják.
A "Muzsikus Világ 2007" válogatáslemezéből és Horváth Gyula saját lemezéből - "Ugye dedikálja?" - sokat megvettek, a "Muzsikus Világ" novemberi-decemberi programfüzetét kiváncsian olvasgatták.

A jó zenétől nyitottá vált emberekkel nagyokat beszélgettem, a pátyi kultúráért már sokat tevő helyi szervezőkkel terveket kezdtünk szőni. 
Nem feledem: Horváth Gyula és társainak csodálatos zenéje és a Levendula tulajdonosainak segítsége nélkül esélyem se lett volna. De sikerült! Köszönet érte!

Bizalmat kapott a "Muzsikus Világa" Pátyon. Vigyázok rá, meghálálom.
     
ui: hazafelé Gyulával beugrottunk a budaörsi Adler Kávéházba, ahol Fritz Joe (klarinét), Gáspár Pali (bendzsó, ének) és Molnár Péter (bőgő) remek hangulatú koncertet adott. A kiváló énekesnő, Maitinsky Anna Eszter - aki ennek a koncertnek háziasszonya is volt - és Horváth Gyula is beszállt az örömzenébe. A közönség megérezte, hogy különleges produkciót kapott, nagyon sok gratulációt kaptunk. 
Itt már "vigyázom" a bizalmat. 

Akik azt kérdezik, miért csinálom, ebben a fejezetben benne van a válasz...

Ha koncertet szervezel, tudnod kell: közönség nélkül mit sem ér az egész.

Okolhatod a várost - tényleg borzalmas a közlekedés; az időjárást - ha meleg van nem jön be, ha hideg van el sem indul otthonról a vendég; a reklám hiányát - mindent lehet még jobban hirdetni, bár tízezres "találati" tömegből miért nem jön senki? ki tudja...
Lehet, hogy rossz helyen vagy, lehet; hogy nem elég izgalmas a program (szeretnéd a hip-hopot vagy a mulatóst, nem főne a fejed!); lehet hogy sose jössz rá, mi a gond...

Aztán amikor kétségbe estél, megjönnek az első teltházas estek - ki gondolta volna, hogy egy "amatörcsapatnál" jönnek először a pótszék-problémák? - befutnak az asztalfoglalások és a baráti telefonok (Ugye lesz helyünk?) és szép lassan elhiszed: működik.

És meghírdeted a "nagy sztárt", és aggódsz: "a szomszéd utcáig állnak majd az emberek", aztán az erős félháznál több ember mégsem jön össze...

A létszám-hullámvasutat - így nyolcvan menet után - megszokja az ember. Néha persze összeszorul a gyomra, néha kiszállna, de az emelkedés mámora miatt újra "befizet egy körre".  

Először nyomozod, miért nem jött, aki veled lelkesedett, miért nincs itt, aki támogatta, hol van a fiatal tehetség tanára, barátja, családja, kedvese, a híres művész rajongótábora?

Aztán rájössz: az a fontos, aki eljött.

De jó hallani, hogy azért van itt, mert mesélték nekik: a Muzsikusban jó hangulatú koncertek vannak.
Látta a honlapunkat és kiváncsivá tettük. Jó hallani, hogy ez lesz az új törzshelye, ide mindig szívesen jön vissza. (Aztán, hogy miért nem látom többször, azon nem szabad gondolkodni, bár szükséges)

Gyakran megjelennek vendégek, akik nem a koncertre érkeznek, csak "beülnek". Általában megértik, ma nem az ő hangjuk a fontos, sokszor a leglelkesebb hallgatók. De jó, hogy a programfüzetet magukkal viszik és pár hét múlva felbukkannak barátaikkal!
 
Viszont ijesztő, hogy a fiatalok egy részét a legkomolyabb művészeti produkciók sem érintik meg: az Ave Maria dallamát síró hegedű mellett "elvonulva" kicsattogni WC-re, egy jazz-ballada utolsó hangjainak csendes kicsengésébe beleröhögni annyira természetes, hogy 6-8 fős asztaltársaságban nincs, aki azt mondja: bocs, ne!

A zenészek hozzáállása a közönséghez (főleg hiányához) izgalmas tanulmány.
A teltház az teltház: ha még figyelnek is, nincs nagyobb boldogság. De ki gondolta volna, hogy 8-10 ember elé odaállva "lehull a lepel": Ki a muzsikus, ki a dolgos iparos, ki a "meg nem értett, ezért vérigsértett művészúr". Nagyon jó hallani,amikor a kis létszámú, de lelkes közönségnek előadott produkciók világszinvonalúak, a "kockázatnélküliség" bátorsága sokszor egyedi, kisérletező (szerencsére kamerámmal rögzített) örök emlékeket varázsol.

Végül a törzsvendégekről pár szót. A bennfentesség jó dolog, aki egy előadót újra hall, vagy hasonló jellegű produkciókat hasonlíthat össze, olyan pluszt kap, ami hatványozott élményt ad: érdemes kipróbálni. Én már a nyolcvanadik hatványon vagyok...

Miért is írtam erről?
Az első mondatért...

A stoppolásról jut eszembe: 2001-ben felvettem egy stoppost Esztergomban Dorog felé tartva. Aztán ez lett belőle:

"Átvertél,
és ez akkora poén, hogy minden profi író a végére hagyná.

Elhittem - stoppos barátom - hogy a koszos, büdös pulóver egy kamionos ajándéka, meg ne fázz.
Ma is hiszem, hogy az, kár hogy nem négy napja kaptad Prágában, mint mondtad.

Elhittem - szegény barátom - hogy nincs papírod, lóvéd, mert ellopták.
Ma is hiszem, hogy elrakták a pénzed, bár valószínűbb, cserébe feloldódott benned valami és jó, ha nem vénásan.

Elhittem - tiszta szemű barátom - hogy a fürdő, amit a kádamban vettél, újra emberré tett.
Ma is hiszem, hogy megtisztult testtel nehezebb volt eljátszani a tiszta hazugságot.

Elhittem - tiszta agyú barátom - hogy bölcsészkaros társaddal részegen idéztél Hegelt, rendőrök szivatására.
Ma is hiszem, hogy tudásod képes arra, feldolgozd a körülötted értetlenül néző világot és majd felfogd a rácson át rád csodálkozó naivitást.

Elhittem - éhes barátom - hogy jól esett az étek, melyből csak fél adagot rendeltél, mondván a több napos étkezés összehúzta a gyomrod.
Ma is hiszem, hogy az étkezés kultúrája, amit bemutattál nem tanulható, csak örökölhető.

Elhittem - gyermekszerető barátom - hogy a Te fiad is szájtátva hallgatta a Kis Herceg búcsúzását: "ő nem halt meg, csak elment"
Ma is hiszem, hogy van valahol egy fiad, aki tudja az apjáról "Ő nem halt meg, csak elment".

Elhittem - vidéki barátom - hogy a Moszkva téren odaadott 3.000.-Ft vonatjegyre elég lesz Békéscsabáig és a pluszba adott százas is a metrójegyre, hiszen a vonatod a Keletiből indul.
Ma is hiszem, hogy azt a százast rám költötted, hiszen este hatkor már meg is köszönted telefonon, hogy megérkezhettél Békéscsabára.

A kurva anyját a technikának, hogy kiírta annak a pesti nyilvános fülkének a számát, amiből hívtál.

Átvertél,
és ez akkora poén, hogy minden profi író a végére hagyná.

Dorog, 2001" 

A stoppolás vallás. 
Nagyujj fel és hiszel. Én ezzel a kéztartással közelebb jutottam a felebaráti szeretetben, mint a Klérus a kulcsolt ujjakkal.
És jöttek az autók és megálltak. Én gyóntam vagy gyóntattam.
Aztán kiszálltam, és a visszaintő sofőr kézmozdulatának sutaságát betudtam a feje körül éppen megteremtődött glória szokatlanságának.

A stoppolás életforma.
Elengeded a gyorsjáratot ("látjuk mi még egymást"), visszateszed a bérletet a zsebedbe és sétálsz pár lépést. Visszafelé, mert a buszmegállóba könnyen beáll az autós, pláne, ha látják is, milyen jó ember ő. Észrevetted? Egy faluban biztos megáll a környékbeli autós egy szakadt srácnak, de soha a csinos lányoknak. Faluszáj. Városok határában ez fordítva van. (jó tudom, ma már másért állnak a lányok a városszélen, de én még a '80-as években stoppoltam) 
Egyszer használatos barátságok (kiszállás után eldobandó), a bárkivel egyetértés szabadsága, sokszor szerepjátékok. Váratlan őszinteségek és furcsa hazugságok.

Engem is meglep, hogy ezek jutnak eszembe, ha a stoppolásaimra gondolok, azt hittem, hosszan sorolom majd azokat a konkrét eseteket, amiből "példaértékű" történetek lehetnek: milyen "jóemberek" vettek fel. Persze vannak a fejemben arcok: a néni a kis Trabantjával, aki "csak a gitárom miatt bízott bennem", a gazda, aki Tátról Pápáig vitt ("de itt most eszel velem egy dögöset, öcsém"), a "nagyon gazdag vállalkozó", akinek a csodamercije elé kiálltam,mert akkor már egy órája nem jött egy autó sem a bakonyi rengetegben (már azt gondoltam: " ha most kitört a világháború, itt azt sem tudom meg..."). Ő mesélte ('88-ban!), hogy a családja lent lakik a balatoni kúrián, de neki sokszor heti két napot is fel kell jönnie Pestre.
Német hippyk, igazi ezeréves vw-busszal, tele üres üvegekkel és furcsa szaggal minden.
Vagy az első kimenőm a katonaságtól (6 óra volt a Budaörs-Dorog-Budaörs útra), a sofőr jó fej akart lenni, 40 km, 20 perc, 10 éves Lada, 5 infarktus.  
És a "Szuperbogár", egy csodálatosan megcsinált kis autó, aminek beszálláskor nagyon becsaptam az ajtaját, mire a fiatal srác azonnal ki is szállított. Lehet, hogy igaza volt.
A legszörnyűbb az volt, amikor két kilométer után elütöttünk egy hatalmas kutyát (valahogy elsétált, eltűnt), a hűtő összetörött. Ott álltam bután, a pilóta mondta, menjek nyugodtan...   
A mexikói foci-vb 0-6-os meccsének napját az út szélén álltam végig, senki nem volt az utakon.      
Állapítsuk meg: nincs igazi "jóember" élményem. Furcsa...

Hej, mennyi emberről írnék!!!
Túl közel vannak...
.................................
Hosszú mondatokat írtam és kitöröltem. Nem megy.
Akik naponta adják az erőt, a segítséget, akik naponta tűrik, hogy megperzseli őket a lobogásom, akik ösvényeket taposnak nekem, vagy éppen beállnak az ajtókba: "jártam bent, neked nem itt van dolgod", akik elhiszik álmomat, akik csak féltenek. Több százan vannak, hihetetlen jó érzés, köszönöm...
De írni erről nem lehet, még nem. Apró jelekből úgyis rájössz, igen Ő is, Ő is, és Ők is, kérlek úgy olvasd a többi írást, hogy vedd észre benne a "Jóembereket".

Én meg régi történetekből megmutatom, hogy már régen is szerencsés voltam. Általában.

A 30-as, 40-es években születtek azok a tehetséges szovjet és amerikai fiatalok, akiket - talán a háború hősei, talán a technikai érdeklődés, talán a kalandvágy miatt - érdeklődésük a repülés felé sodort. Aztán hirtelen a pilóták elit-osztagában találják magukat és pár év múlva "kiválasztódnak": ők az első űrhajósok.
Közben évtizedek (évszázadok?) óta fizikusok, kémikusok, matematikusok, csillagászok, biológusok, a hadászati tudományok legnagyobb elméi és sok-sok álmodni is tudó zseni összerakja azt a temérdek információt, aminek eredményeként az ember kijut a világűrbe.
A résztvevők mindennel számoltak, mindent tudtak, így a sok-sok csoda felkészülten érte őket. És mégis, mindenkivel megtörtént a Váratlan, amiről elakadó lélegzettel beszélnek, amit a legszebb pillanatként éltek meg: az első pillantás a "Kék Bolygóra".
Évek óta lesem a különböző beszámolókban e pillanat leírását, magamban ez a mércéje a ember által megélhető csodának.

Ki tudta, hogy a hatéves Picksi zenei általánosba iratása, a gimnáziumi énekkarban mellettem éneklő O. jazz-zongorázása, több kiváló zenepedagógus és zeneművész kisugárzásának kivédhetetlen közelsége hogy épül a zsigereimbe. Aztán majd' húsz évvel késöbb egy jóbarát és egy szerelem hatására mindez feléled és "a pilóta készen áll".
Közben a hangszerek tudósa már évek óta gyűjti az instrumentumokat és az ötleteket, hogy aztán ilyenné tegye a Muzsikus Kávéházat. És sok-sok családban évtizedek óta a gyakorlás monotómiája az életmódrendező, aminek eredményeként sok-sok álmodni is tudó zseni zongorázik, hegedül, dobol, trombitál, gitározik és persze énekel próbatermekben, zeneiskolákban és pódiumokon. És mindennek az eredményeként összeállnak és megvalósulnak a tervek: az előadások, a plakátok és programfüzetek, a honlap, a kulturális egyesület, új koncert-helyszínek, ámulatbaejtő produkciók, az első lemez ötlete: sok-sok csoda, amire persze számítottunk, de a megvalósulás hihetetlen tempója szédítő.
Pár napja elszaladtam az "A Muzsikus Világa 2007" lemezünk gyártójához, szóltak, hogy az első példány elkészült, át tudom vinni egy esetleges szponzorhoz. A kocsimban a készülő cd kiírt dalai szólnak - a nálunk fellépő barátaink legjobb számai. A borító fotóinak (hála érte Fodor "Pege" barátunknak) minden részletét tudtam, hiszen otthon már kinyomtattam.
Aztán kézbevettem, kinyitottam a tokot és ott volt az én "Kék Bolygóm".

Először megláttam a valóságos szépséget. Igen: a korongon gyönyörű, aranysárga színvilágú karácsonyi fotó a Muzsikus Kávéház belsejéről, általam még sose látott csillogással (milyen festékkel nyomhatták?). Önmagában csodaszép. Csodaszép.
És egyszerre eszembe jutott az út, ami ide vezetett: annak a rengeteg embernek a munkája, aminek eredménye, hogy most van mire rátekinteni.

Az ürhajósok a Földre szépségének határtalanságával értették meg: a Világ mennyit tett, hogy ez a pillanat az övéké lehessen.

Szeretném, ha értenéd mennyire hálás vagyok a Muzsikus Világnak azért a szerda délutáni pillanatért...
  
 
    

A gimiben külön kategóriába tartoztak a "Bánhidysek".

Bánhidy Tanár Úrról - az erősen raccsoló, szemüveges, kopaszodó rajztanárról - senki nem értette az első pillanatban: mit tud, amiért az iskola legelvetemültebb diákjai bárhova követik Őt az országban. A gyermekeivel is magázódó, hétvégére tanyájára vonuló, "megközelíthetetlen" embert nagyon sokan úgy tekintették, mint az igazi pedagógust, akinek szavai, tettei folyamatosan egyet üzentek: "Példa vagyok, értsetek belőle!"  

A Bánhidy-tábor igazi legenda ma már. Voltak változatai: a korábban Orbán Tanár Úrral megszervezett "Orbánhidy" és a Sipos Imrével létrehozott "Bánsipi". De e két (egyébként külön fejezetet érdemlő "jóember"-) tanár is csak a varázslat része volt. Ahogyan mi is.

Képzeljünk el egy cetlit az iskola ajtaján, ahová nyáron fel van írva egy falu neve (mindig más: nekem Nagybörzsöny 2-szer, Szabolcs - a falu, Bakonybél, Kemence és Velem jutott - igen én is visszajártam, még házasság alatt is), egy kis kézzel rajzolt térkép, hogy a faluból milyen irányba kell bemenni az erdőbe, egy dátum és talán más nem is. (Ne feledjük 80-as évek: nincs telefon, net, esetleg nyáron valakivel összefutsz valahol, ennyi)
De azon a napon vonattal, busszal, motorral-autóval (persze főleg a visszajáró öregdiákok), teherautóval (B.Zs. nem volt gimis, de kedvese igen) stoppal, (kétszer cseréltünk palackosgázt egy gázüzemű Ladában Tokajig, olyan büdös volt, azt hittem felfelé is lesz egy utam), bringával (Bakonybélig 154 km volt, visszafelé már hoztak, más esély nem volt) és még ki tudja, hogyan elindult 100-300 félig gyerek-félig felnőtt, hogy részt vegyen egy "jó buliban".
A tábor semmiben nem hasonlított a mindenki által ismert úttörő és KISZ táborokhoz. Igazi szabadság-élmény a magánéletben (söröztünk, nőztünk kedvünkre) és a "közéletben".
Aki akart, főzött (G. a szintén barátnő által odakeveredett szakács még tejbegrízt is csinált bográcsban), aki akart kirándult (40-50 km-es sétáink végén osztálytársaimmal - köztük E.G.-vel is - rendszeresen otthagytuk őket, keresve egy rövidebb utat a falusi kocsmáig), az énekkarosok "nagyon készültek" az utolsó napi koncertre, és persze mindenki az elemlámpák bűvöletében élt, hiszen minden éjszaka számháború volt! 
Ötven-száz fős csapatok az éjszakai Bakonyban vagy Börzsönyben! Nagyon komoly stratégiákkal, nagy taktikai harcokkal. Támadtunk autóval erdei ösvényen, motorral patakban, és mit nem adtunk volna egy hajtányért a kisvasút sínei között lapulva. A helyi erdész és köjálos a feljelentésgyanus ellenőrzés után visszajött éjszakára és büszkén mutogatta eltört szemüvegét, mint háborús sérülést. Sose felejtem, ahogy a hold fényénél U. - ma híres belgyógyász - B. hátsójából egy csipkebokorra való tüskét távolít el. Na és persze a frissen megszeretett barátnővel elvonuló "oldalvédek", akik csak reggel kerültek elő, de hát ez is egy taktika része, lássuk be...
A tűznél végigbeszélgetett éjszakák (és megolvadt tornacipők), a szabolcsi földvár gerincéről megszámolt hullócsillagok, a valahonnan mindig volt kukoricák és dinnyék, olajoshalak és májkrémkonzervek, az angyalkodás (mindenki valakinek az angyala volt: a legvadabb harcos az ellenfelének a sátrába becsempészett egy karéj zsíroskenyeret, rajta Piros Arannyal: "Nesze") . Hú, de jönnek az élmények, külön könyvet lehetne írni...
És minden mögött ott állt csendes mosollyal: az Öreg, a Bánhidy, aki nem szólt semmiért, mindent hagyott és valahogy mégis mindig megoldódott minden gond: pedig, volt, hogy 300 ember lakott a négy napja szakadó esőben a mindent nélkülöző sátortáborban.   
És jött az utolsó nap, amikor előszedtük a fehér vászoningeket, jé a lányok hoztak szoknyát is a hátizsákban, elsétáltunk a közeli falu templomához, az énekarosok énekeltek, a zongoristák orgonáltak, a színész-tanoncok elmondtak egy-két sosehallott verset, aztán Bánhidy Tanár úr beszélni kezdett: és ezek a mondatok - melyek a templomokról, a magyarokról, értékekről, a szépről, a jóról és már nem is tudom miről szóltak: eggyé tették a csapatot. "Bánhidyssá".
A nagybörzsönyi templom mellett lakó idős apácák egy kis ablakon át hallgatták a koncertet és a "beszédet", ahogy naponta az igehirdetést is. Mikor kijöttünk, egy idős apáca két doboz édességet hozott: a csapat szorongatta a kis bonbonokat, világos volt: egy másik világ köszönte meg, hogy nem feledkeztünk meg róluk.

Nekem külön mázlim volt, hogy Sipos-osztályba jártam: így a két tanár barátsága lehetővé tette, hogy Bánhidy Tanár Urat, mint idegenvezetőt is hallhassam. Osztályunk - mindenki meglepetésére - 1985-ben Felvidékre ment négy napos kirándulásra, majd az 1986-os közös programot előrehoztuk nyárra: 10 nap Erdélyben. Tömény információáradat a mindent megmutatni akaró pedagógustól: megnéztük, amit Erdélyről tudni illik.
Közben mindenfélét osztogattunk - a buszunk hátsó üléseit cukorral, liszttel, mosóporral és hasonlókkal hordtuk tele még induláskor. A sok élmény közül most csak egyet:
A Gyilkos tóhoz menet felvettünk négy fiatalt: egy pécsi és egy kolozsvári párt. A buszon poénkodni kezdtünk: mi lenne, ha megnyitnák a határokat, biztos mindenki átmenne Magyarországra. A kolozsvári lány - zeneakadémista - beleszólt: "én maradnék". A dermedt csöndbe a legelső ülésből jött a "rekontra": "Én meg visszajönnék" -szólalt meg csendesen. Aztán aznap kevesebbet mesélt...

Eltelt húsz év. Találkoztam a minap egy ügyvéddel, első mondata: emlékszel rám a Bánhidyből? E.G. a múlt hónapban a hegyi marathon világbajnokságon indult, B. Zs. raftingtúrákat szervez, G.-t egy quiz-műsorban látom, Vágó István is rácsodálkozik a világjáró hajószakács műveltségére. A színházi műsorban és az Opera színpadán a templomban hallott hangok köszönnek vissza, az esztergomi kirakatokban a legfrissebb tablókon a tanárok közül sokaknak szemében látom a fényt, amit még egy együtt-táplált tábortűz lángja gyújtott. Esztergomi galéria-kávéházak falán ismerős motívumok, meg se kell néznem az aláírást. (Jaj, de miért nem lehet már közte Tamásé és Krisztáé???).

Hallottam, elment a Ferencesekhez tanítani, rendben van - gondoltam.
Azt is mondták, a politika is érdekli. Szeretném, hogy csak ilyen emberek foglalkoznának vele. Vagy ki tudja...

A minap láttam az iwiwen, hogy az akkor pár éves fia - Vajk - mára tanár lett. Az első fotó az ifjú tanár oldalán egy osztálykép: hej, de jó helyre iratták be szüleik azokat a fiúkat hat éve.    

Ja és még valami: 1990 májusában egy napon volt az esküvőnk B.Zs.-vel, mindketten azt a lányt vettük feleségül, aki '85-ben, Bakonybélen mellettünk ült a tűz mellett. Még mondja valaki, hogy nincs hatással az életre egy jó tanár...    

Talán még idemásolnék egy 1998-ban írt kis töredékemet, amit véletlen találkozásunk után írtam, és most előkerült. 

"Margit körút, esti csúcs.
Agyamban az utolsó óra: OK, még tudok szervezni, ma délután többen hasonló sorszámú tízezrest váltanak a piacon.
Váratlan volt, ahogy megláttam: köpcös, kopasz, mindig gyorsan szedett lábát picit húzza, de olyan, mint tíz éve.
nem gondolkodtam: BMW fel a járdára, vészvillogó, Ganxtát a gyújtás levétele kilöki a magnóból.
"Szia Pista"
Hunyorogva néz rám, megijedek: nem fog megismerni.
Baseball sapka le, mást nem tehetek: 30 kilót 30 centi hajra átcserélni lehetetlen.
"De jó, hogy látlak, a jövő héten énekeljük a Koronázási Misét, mindenképpen kellenél"
Ezt a mondatot kell megköszönnöm, felvésnem. Elhinnem.
Még valamit mondok -"Tíz éve nem énekeltem"- adok egy névjegykártyát, csak egy mobilszám, de ne kételkedj Pista, azért én, én vagyok.
Csak elfelejtettem.

Dorog, 1998 nyarán " 

Igen, Ő az esztergomi Bazilika orgonistája, karnagya. Régen találkoztunk, ritkán látom.

1986-ban ismertem meg, sok-sok véletlen játékaként.
Ha a Tatán lestoppolt holland család nem Esztergomba visz; ha Katával - csellózó iskolatársammal - nem találkozom, ahogy éppen a Bazilika felé cipeli hangszerét; ha a koncertet nem az orgona mellől hallgatom; ha utána nincs egy énekkaros ismerősöm esküvője, akit - akkor már velem együtt - dallal köszöntött az alkalmi kórus, ha Baróti Úr nem szól, hogy szeretne az énekkarában látni és ha nem maradunk ott páran, hogy egyikünk orgonáljon a már majdnem bezárt Főszékesegyházban... Akkor nem ülhettem volna oda az orgonához és nem lehettem volna olyan pofátlan, hogy megkérdezzem a meglepődött orgonaművészt: az éneklésemért cserébe tanulhatok-e orgonálni?
Nem küldött el, csak egy gyors felvételi várt rám: blattoljak le pár Bach négyszólamút, válaszoljak pár elméleti kérdésre, majd kezembe nyomott egy kottát: jövő hét végére tanuljam meg.
Gyorsan felfogtam, milyen szerencse ért: majdnem egy éven át minden percemet az orgonának szenteltem. Végül úgy hozta a sors, hogy nem lett belőlem orgonista, de Baróti István barátságára és hogy tanítványa lehettem, mindig büszke leszek.

A mellette töltött idő alatt (ami azért több év volt, hiszen 1992-ig énekeltem a Bazilika énekkarában) sok mindent megtanultam:

Mindenek elött a zene szeretetét. Az esti mise után "bentmaradtunk" és játszott (nekem vagy magának? Talán az égieknek...) César Franckot, Vidort - a Toccata tétel az orgonaszinfóniából!!! - és Bachot. Akkor még az északi bástyánál volt a lakása: éjszakába zengettük Lisztet, vagy zongorázott valami ritkán hallható álmot. Emlékszem, többször kérdeztem: saját műved nincs? A válasz ott van minden orgonista polcán: ahol valami nagyon hiányzik... Az indoklás lényegére emlékszem: csak valódi új értéket szabad hozzáadni a nagy egészhez. Játékával ezt sokszor megteszi a mai napig. 

Aki végignézte életének küzdelmét az orgonákért, az tudja: ebben a misszióban teljesedett ki élete: a Bazilika-orgona harsonáinak felszerelése, újabb és újabb manuálok bekapcsolása (86-ban még csak 2 szólt az 5-ből) olyan örömmel töltötte el, mint a gyermekét cseperedni látó szülőt. Sok év után olyan jó hallani, hogy a Művészetek Palotájának csodálatos orgonáját is ő tervezhette és építtethette. 
Most értettem meg milyen boldogság a feltételek megteremtése: nem egy koncert, de több helyszínen, sok művész, több évtizeden keresztül adhat örömet az elkészült instrumentumokon.
Szálljon vissza sok tízezer hallgató boldogsága a hangszerek megálmodójára!

2006-ban újra arra jártam...

Ilyen címmel - "Jóemberek" - nem lehet írni anélkül, hogy ne érjen a vád: egysíkúan, szeretettől, tisztelettől (ne adj Isten:érdektől) elvakultan, konfliktus-kerülésből elfogult írásokat készítek.

Vállalom.

Minden írás végén ott a lehetőség a vélemény-nyilvánításra az olvasónak. Ezért jobb a blog, mint a könyv, lehet vitatkozni.

De én az általam megismert értékes emberekről szeretnék tablót készíteni, hogy néha - "ránézve a képekre" - hitet és erőt merítsek a tőlük kapott, megtanult, ellesett "jóemberségből". Rám fér. És talán másokra is...   

2005 elején kedves, örökifjú barátném szólt, hogy szeretne elvinni valahová, kiváncsi a reakciómra. Az őrmezei lakótelep postaépületének "túlsó felén" kávéház nyílt. Az én kis zenész-lelkem persze azonnal megdobbant, mert ilyen kép fogadott:
 Az üzletvezető hölggyel beszélgetve megtudtam, hogy férje hangszerkészítő, együtt álmodták meg ezt a helyet ilyennek. Örök hála kedves Judit, hogy elvittél ebbe az álomvilágba: a Muzsikus Kávéházba.

Akkor már két éve magam is őrmezei lakos voltam - így pillanatok alatt törzshelyemmé vált a hely. A tulajdonosok által szervezett, két-három havonta megtartott koncerteken (Semmelweis Vonósnégyes, Várnagy Vonósnégyes, Lant-est, Hegedű-bemutató és egy érdekes beszélgető-muzsikáló est: "Miért nincs női Beethoven?" címmel) zenész-barátaimmal abszolút törzsvendégekké váltunk: a bőr ülőgarnitúra a sarokban, a finom - nekünk hozatott - borok a poharakban, a finom dallamok a térben és a csodálatos "fényhangszerek" mind-mind arra vártak, hogy egyszerre rohanják le érzékszerveinket.
A 2005-ös év őszére barátságom a tulajdonosokkal odáig vezetett, hogy az addigra beszerezett (elektromos) zongora mögé ültem, melynek egyenes következménye lett:
péntek esténként "bárzongoristaként" játszottam a magam (és talán mások) örömére.

2006 évben együttesem is "bejött a képbe". Teltházas koncertjeink - úgy gondolom - az Ezkávé zenekar legszebb napjai voltak. Közben természetesen más produkciók is megszólaltak a Muzsikusban: 2006 decemberében én is szerveztem egy Frankie Látó-Horváth Márk Duókoncertet, karácsonyi ajándékként a haveroknak.

Ezzel el is dölt a sorsom: 2007 januárjában Gyedre mentem és belevetettem magam a Muzsikus Világ építésébe, bár akkor még nem gondoltam, hogy egyszer így merem nevezni...    

A blog-oldal megnyitásának napja bizonyára mindenkinél ilyen lehet: legszívesebben teleírná mindenfélével.... na, de nem!
El kell vonulni pár percre a gép elől, hogy utána visszarohanva már kész terveket gyömöszöljek bele a billentyűkbe: "Tartsunk rendet!"
Ehhez pár alapelvre szükség van, amit kérdésekre adott válaszokkal tudok meghatározni:
1. Kinek írom?
Már négyszer leírtam és töröltem: "magamnak". De hát miért ne? 
A mostani Picksinek, hogy lássam, megy-e még az írás.
A majdani Picksinek, mert hiszem, hogy valahova tartok és jó lenne az utat nem feledni.
A hajdani Picksinek, előszedve régi írásait, emlékeit: hiszen nem múlhat el majd' negyven év nyomtalanul.

Persze örülök annak, ha más is olvassa, elmondja véleményét, esetleg továbbgondolja, ha van mit...

És talán évek múlva - ha nem felejtődik el a nagy áramszünet elött egy teljes nyomtatás - még lesz valaki, akit érdekel, mi is gondolt az apja akkortájt, amikor ő még csak tizennégy éves volt, vagy éppen csak kétéves. És talán elmosolyodik ezt olvasva majd az a gyermekem, akiről még csak találgatjuk: fiú vagy lány születik három hónap múlva?

2. Miről írok?
Már ki se törlöm: "magamról".
Álszenteskedhetek persze, hiszen négy téma körbejárása, leírása a célom:
- A körülöttem élő értékes emberek megrajzolása, mert hiszem, hogy ezek a "jópéldák" adnak erőt továbbjárni az utamat.
- A "Muzsikus" ügy, mert ezt most közelről látom (élem) és nagyon fontosnak tartom, hogy valahol rögzíthessem az ezzel kapcsolatos "egyebeket".
- Átnézegettem egy-két blogot: rájöttem, hogy az írók nagyobb része "reagálásra" használja oldalát. Bizonyára én se tudok kibújni e "kényszer" alól - tán nem is akarok - így adjuk meg az esélyt ennek is.  
- végül hívjuk így: "egyéb dolgaim", amit régi emlékeimből, "dolgaimból", írásaimból akarok válogatni.

Ugye, hogy "magamról" akarok írni?

Persze kérdezősködhetnék még: minek, hogyan, mennyit, meddig, miért írok, de erre majd válaszoljanak az írások.

Ha nem hiszek ebben, neki se kezdjek...  

Írtál valaha prózát, verset?
Milyen jó volt az újság szélére, naptár tetejére feljegyzett gondolat-cseppeket, a busz kapaszkodóján, fürdőkád peremén teleírt okosság-cetliket este összerendezni, aztán újra és újra kiradírozni a túlbonyolított mondatokat, furcsa rímeket. Késöbb kevesebb lett az ihlet, több lett a fáradság és egyre vékonyabb mappa kellett az "éves terméshez".
Persze vannak helyzetek, amikor jobb kiírni magadból, mint elmondani, de hol van már az iskola, a sereg, a menyasszony, a zene...

Vagy húsz év elszáll és azt veszed észre, hogy a tollad beszáradt, viszont már úgy gépelsz a PC-be mindent, mint apád egykori titkárnője, akitől anno megkérdezted: "Hol tanult zongorázni?".
És jó pár éve már az olvasmányaidat is csak a netről töltöd le és megszokod, hogy barátaid legjobb gondolatait emailben olvasod.

2007: eljön a pillanat, amikor a google egy neked kedves "keresett szóra" kiad egy furcsa linket: www.xxxxxxx.blog.hu ahol az ikszek helyén barátod nickje áll. Persze már tudod, mi az a blog, de meglep, hogy pont ő ír ilyet. Elkezded olvasni (kicsit a bennfentesség öröméért, kicsit a kiváncsiságért) és szép lassan hiányérzeted támad: én miért nem írok?

No, hát akkor hajrá...